Medzihradszky Kálmán levele Szendrő Péternek
"Kedves Péter!
A régi barátság jogán használom ezt a közvetlen megszólítást, mert a címek és rangok jönnek és mennek, s nem is lehet tudni, hogy melyikhez fűződnek kellemesebb emlékek.
Eddig azt hittem, hogy csak én öregszem, mert arra figyelmeztettek a gratuláló levelek, most látom, hogy mások felett is szállnak az évek. Ha azonban elnézlek Téged, akkor meg kell állapítanom, hogy Te is nagyon jó anyagból vagy, mert éppúgy letagadhatnál a korodból egy évtizedet, mint ahogy - reményeim szerint - én is. És ha a fizikai erő hanyatlik is - persze ez csak rám vonatkozik - az aktivitás, a fiatalos lelkesedés, a tudomány és az élet szeretete, a ránk bízott ifjúság nevelése, és hát, hogy stílusos maradjak: a tudományos diákkörökkel való együttműködés az évek számának növekedésével mit sem csökken.
Most a nyári szabadságok idején közvetlen munkatársaid hívták fel figyelmemet e kerek évfordulóra, s kértek arra, hogy erről néhány sorral emlékezzek meg én is. A felkérést örömmel fogadtam el, s javaslatukra, a szűk határidőre való tekintettel egy korábban készített interjút kicsit átdolgozva ajánlom Neked születésnapi megemlékezésül. Karrierjeinkban nagyon sok a közös vonás, életutunk során gyakran kerültünk egymással közvetlen kapcsolatba, valamennyi kellemes emlékeket hagyott maga után. És ha csak ilyen tempóban öregszünk tovább, van rá remény, hogy az emlékek számát még gyarapíthatjuk is.
Ehhez kívánok további sikeres éveket és jó egészséget!
2008. augusztus 17.
Medzihradszky Kálmán"
"Amikor megtudtam, hogy interjúkötet készül a Tudományos Diákköri Mozgalomról, s azt is, hogy abban kik szólalnak majd meg, úgy gondoltam, hogy ebbe a körbe nem tartozom bele. Túl szürkének tartom magam tudományos diákköri tettek szempontjából, és ezt nem álszerénységből mondom. Úgy érzem, hogy az eddigi sok gratuláció meg elismerés, amit néha nem is tudtam kinek-minek köszönhetek, talán érdemtelenül ért.
Valójában csak tettem a kötelességemet, s ezek közé tartozott a diákkörök vezetése is. Hivatalosan ez 1980-ban kezdődött, tudományos rektorhelyettesként feladatom volt az egyetemi TDK irányítása, de persze csak adminisztratív és pénzügyi szempontokból, kevés szakmai és tudományos közreműködéssel, ami persze érthető volt, hiszen három nagyon eltérő tematikájú kar diákköreinek munkájáról volt szó. Ez a kor számomra olyannyira a múltba vész, hogy mikor egyszer Szendrő Péter elnökünk említette, hogy már negyedszázada együtt dolgozunk, csak eltátottam a számat, hogy valóban ez az igazság.
A helyzet az, hogy - elnézést, hogy közbevágok - a legtöbb professzor, aki ebben a kötetben szerepel, ugyanígy kezdte a beszélgetést. És tulajdonképpen ez jó. Jó, ha nem veszed észre, és nem azért csinálod, hogy valami dicsérendő tetted legyen, hanem egyszerűen ez része az életednek, része a tanári munkádnak.
Amennyit a kutatásaim során ki lehetett deríteni, feltűnő, hogy a magyar diákköri mozgalom - pontosan meg is fogható módon - a kémiai tanszékeken született. Az vitatott, hogy 1950 tájékán Veszprém, vagy az ELTE az első, de minden irat, amit találtam, arra utal, hogy 1950-ben már voltak önképzőkörök az ELTE-n és Veszprémben is. Tehát az első években, amikor te végeztél, illetve fiatal oktatóként elindulsz, már léteztek diákkörök. Visszatekintve ezekre az évekre, mit gondolsz, hogyan született meg a hallgatói öntevékenység, illetve a tanár-diák közötti aktív kapcsolat a tudományban?
Az én esetemben ez 1949-hez kötődik. Akkor még nem volt egyetemi tudományos diákkör, de még Eötvös Loránd Tudományegyetem sem. Az indexemet még a Pázmány Péter Tudomány-egyetem adta ki, diplomámat már az ELTE. De ami arra csábította az embert, hogy mint diák keresse a tanárát, hogy vele dolgozhasson, az egyedül szakmai lelkesedés volt. Meg az, hogy valami többet csináljak, mint amit kellett. Én kezdettől fogva szerves kémikus akartam lenni, imádtam az olyan anyagokat, vegyületeket, amelyek robbannak, vagy színesek, vagy illatosak, tehát amiben volt valami izgalmas.
Az örök gyermek?
Nevetni fogsz, én 14 éves korom óta tudatosan készültem arra, hogy kémikus legyek. Házitanítóskodással keresett kis pénzemen megvettem Sztókay Kálmán "Kis kémikus" könyvét, egy jól felszerelt kémiai kisérletező szekrényt, s irány a konyhaasztal, ami akkor rövid időre laboratóriummá változott. A gimnáziumban nem volt kémia, csak természetrajz, s Andaházi Szilárd tanár úr tanította ebben a kémiát és a biológiát is.
Az egyetemen kihez kötődtél?
Igazából Széky Tibor volt az, aki nagyon szemléletesen tudta a szerves kémiát oktatni. Ő személyesen nem foglalkozott diákokkal, de nagyon színesen adta elő a nagykollégiumot. Az a típusú experimentáló professzor volt, aki minden kísérletet bemutatott az órán. Mellette végeztem el a szaklabort is, amit akkor úgy hívtak, hogy "önálló búvárkodás szaktanári engedéllyel". Ez egy heti 30 órás kollégium volt, szigorlat után lehetett felvenni, s szabad volt dolgozni a félév lezárása után is, egész nyáron át. Jól sikerült a munka, egy antrakinon-festéket állítottam elő (ma szinezéknek kell szólítani), s Széky is meg volt elégedve, az indexbe nagy szálkás betűkkel írta be: "kitünő, igen szorgalmas". Azt, hogy én a szaklabor után az intézetben maradhattam, talán ennek a kék színű vegyületnek is köszönhetem.
Ki ajánlotta fel az állást? Széky?
Nem, addigra ő már nem volt ott. 1950-ben Bruckner Győző jött fel Szegedről, amikor én végeztem, már ő volt a tanszékvezető. A zárószigorlatomat is nála tettem le, és az ő speciálkollégiumát is hallgattam, ami csak tovább lelkesített, mert ő meg lelkes oktató, kiváló pedagógus volt. A témák, amiket hozott, sajnos nem voltak sem színesek, sem illatosak. Csalódtam egy csöppet, de azért jól ment a dolog. És hát ekkor született meg a nagy váltás: a színes, szép vegyületekből átváltottam a peptid-területre. Bruckner hozta ezt a témát Szegedről: a természetes poliglutaminsav szerkezeti vizsgálatát. Kijelentette, hogy ezt a festék dolgot – pedig ez nagyon szép játék volt - hagyjam a csudába, mert van ennél egy sokkal érdekesebb téma is, mivel a peptideké a jövő. Ez 1950 őszén volt.
Ez fontos év. Horváth Attila írja a szekció történetében, hogy vita van a vegyészek között. A veszprémiek azt mondják, hogy ott születtek meg az első diákkörök, önképzőkörök, Horváth szerint viszont az ELTE-n voltak. Az tűnt fel - összevetve a többi tudományterület diákköreivel és egyáltalán jelenlétével a magyar diáktudományosságban -, hogy miközben van egy ilyen nagy szakmai csoport, mint a természettudományok, a kémia kezdettől fogva önállóan szervezte saját tagozatait. Sőt, önállóan jelen van mindenféle statisztikában is, néha még a szerves és a szervetlen kémia tagozata is külön tartott konferenciát. Szegeden az egyiket, Pesten a másikat. A másik megjegyzés, amit még a kérdés előtt kell és fontos tisztázni, hogy egészen elképesztően erős zászlóshajóknak tűntek kémiai tudományterületen az ELTE, Debrecen és Szeged. Hozzá csatlakozik bizonyos pontokon és pillanatoktól kezdve Veszprém, néha feltűnik Miskolc, olykor a Műszaki Egyetem, néha-néha főiskolák is megjelennek a vegyész diákkörökben. Az foglalkoztat, hogy a magyar kémiatudomány milyen elképesztően erős. És ez valahol nyilván a háború előtti időszakból eredhet. Hol van ennek a gyökere? Mert nem 1945 után lett hirtelen erős, egy saját fejlesztés eredményeként. Ám 1950 tájékán már látszik, hogy a magyar kémia és egyetemi képviseletük, a többi tudományterülethez képest rendkívül erős, tudatos és összetartó.
Erről sokat lehetne beszélni. 1950 körül már jelentős kémiai iskola volt a Budapesti Műszaki Egyetemen, az ELTE-n és Szegeden is. Szerves kémiai területen a műegyetemi Zemplén-iskola volt a leghíresebb, Zemplén maga még Emil Fischernél tanult, onnan hozta kezdeti témáit, a cukorkémia területéről. Az ő tanítványai közül került ki Bognár Rezső, aki később a debreceni szerveskémiát tette naggyá, s a Nobel-díjas Oláh György is. Az ELTE-n Széky Tibor után Bruckner Győző lett a nagy szerveskémiai iskolaalapító, de más szakterületről itt kell megemlékezni Winkler Lajosról, Schulek Elemérről, Lengyel Béláról, Erdey Grúz Tiborról is. Bruckner Győző pedig Szegeden Szent-Györgyi Albert mellett nőtt naggyá.
Érdemes nálad kitágítani a kérdést a diákkörön túlra, a tehetséggondozásra, mely ezek szerint valamikor a negyedévben kezdődik és ettől kezdve doktorandusszá vagy aspiránssá válhatott a fiatal. Hogyan működött ez a tanár - diák viszony, milyen szakdolgozati témákat kaptak a hallgatók? Perspektivikus témákat, amikből kijöhetett új kutatási irány? Azért kérdezem, mert a társadalomtudományokban vettem észre, de most, hogy már beszéltünk Freund Tamással, az ő benyomása is az volt, és szerintem nem lehetett ez másképp a kémiában sem, hogy a tanárok egy-egy jó ötletet, amellyel találkoztak, de nem értek rá vele bíbelődni, mert éppen valami más fő munkájuk volt, odaadták a diákkörösöknek, hallgatóiknak. És sokszor vesszük észre, hogy egy-egy diákkörös felolvasó ülésen, vagy egy-egy diákköri dolgozatnál nemcsak a szereplő, hanem maga a téma is egészen frissen, újonnan indul, és a szereplővel együtt egy nagy ívet fut. Tehát a diákkört és a diákköri konferenciákat érdemes úgy is nézni, mint amikor nagyon sok esetben egy új tudományos irányzat elindult.
Sok új téma elindult az általam irányított diákkörösök-szaklaborosok köréből. Nem feltétlenül a szervezett diákkör keretei között, de számos önálló karrier forrása volt a diákkör jellegű többletmunka. Közülük sokan neves külföldi intézményekben lettek eredményes kutatók.
A 80-as évek közepén, amikor te lettél az egyetem rektorhelyettese, milyen állapotban voltak a diákkörök?
Három évig, 1980-83 között voltam az ELTE Egyetemi Tudományos Diákköri Tanácsának elnöke. A már említett jobbára adminisztratív és szervezőmunka elvégzésében nagyon sok tehetséges, fiatal és lelkes munkatársam volt, a TTK-ról Weiszburg Tamás, Nagy Sándor, Weidinger Tamás, a jogi karról Mezey Barna. Ezekről az időkről inkább őket kellene kérdezni, ők talán az én szerepemet is nálam jobban és főleg elfogulatlanul tudják ismertetni.
Nemrégen volt kari tisztségviselő váltás a Természettudományi Karon, a munka oroszlánrészét most az új TDK-titkár, a fizikus Horváth Ákos végzi. Ezek az igazán sokat tevő emberek, az ő nevüket érdemes rögzíteni. Én inkább a háttérben segítettem és segítek nekik. Ott, ahol már a korom, a tekintélyem, meg a "priuszom" az ELTE-n szükséges ehhez. Vagy ha valamit simán kell lebonyolítani és az nem egészen könnyű. Akkor Medzi elintézi, hogy megvalósuljon. Itt az én legnagyobb jelentőségem. Ami sok, de nem hivatalos. Korábban egyetemi vezetőként, ma akadémikusként segítem a feltételeit megteremteni egy ilyen mozgalomnak, a diákköri munkának. Pénzzel, tekintéllyel, tapasztalattal.
Azt vettem észre, ami nekem impresszionáló volt - és Polinszky Károlyról jut eszembe, aki veszprémi egyetemi tanárként, miniszterhelyettesként, majd miniszterként tett sokat a diákkörökért, de nem csak róla van szó -, hogy a kémiai tanszékek vezetői, állami vezetői között olyan erős összefogás van, ami ezt a szekciót mindig és dinamikusan életben tartotta. Mert ehhez azért erős összefogás kellett. Ami mondjuk a bölcsészkarok esetében nincs, ott inkább rivalizálás, állandó konfliktusok támadtak. És lehet, hogy rosszul látom, de itt a kémiai tudományok terén - hogy én is pontos legyek - 1950-től szinte folyamatosan látom a diákköri ügyekben ezt az összefogást, hogy a fiataljainkat vigyük el, szervezzük meg nekik a feltételeket, mutassák be magukat, jelenjenek meg. Miközben ezt te természetesnek tartod, és nem akarsz erről beszélni sem.
Igen, ezt valóban természetesnek és nagyon hasznosnak tartom. Ráadásul most emeritus professzorként olyan helyzetben vagyok, hogy ezért sokat tehetek. Van egy alapítványunk, melynek én vagyok a kuratóriumi elnöke, a diákok ide fordulhatnak anyagi támogatásért, ha tudományos tevékenységük során elért eredményeiket külföldi konferenciákon szeretnék bemutatni, vagy tanulmányaikhoz anyagi támogatásra, ösztöndíjra van szükségük. Kitaláltunk egy olyan rendszert, hogy hogyan lehet az alapítvány vagyonát növelni, de legalábbis szinten tartani. És bizony szegény a Kar, az Országos TDK Konferenciák megrendezéséhez, az azokon való részvételhez sok pénz kell, s ha éppen nem rendelkezünk e célra felhasználható pályázati forrásokkal, az Alapítványhoz kell fordulni segítségért. S a kuratórium segít.
Most, 77 évesen a kari Diákköri Tanács elnöke vagy, közben az MTA Kémiai Osztályának is elnöke lettél.
Igen, kari TDK-elnök vagyok, most már isten tudja mióta. Szerintem már nem is lehetnék, nem is volna szabad lennem, de még mindig újra megválasztanak. Úgy érzem, szeretnek a hallgatók. Ez nagyon nagy dolog. Közvetlen stílusú vagyok, ráadásul megengedek magamnak olyan vicceket, amiket talán már nem volna szabad tennem ilyen vén fejjel. De nem bántok senkit, csak olyan csipkelődésről van szó, amit én sem veszek rossz néven, ha felém irányul. Ami pedig az Osztályelnökséget illeti, az bizony újabb három esztendős, nem könnyű feladatot jelent.
Hogy fogod össze ezt a TDK-t?
A fiatal oktatók segítenek. Weidinger Tamás, Weiszburg Tamás, Horváth Ákos és előtte Nagy Sándor voltak a fő segítőim. Minden házi konferenciánkat a dékán nyitja meg, aztán én szoktam bezárni. Ez az Eötvös-napi ünneplés legfontosabb része. Az Eötvös-nap mindig május 12-én van, ez az egyetem alapításának ünnepe - akkor rendezünk egy egész délelőttös diákköri konferenciát. Azok a diákkörösök, akik a házi konferenciákon nagyon jól szerepeltek, jutalmul a következő Eötvös-napon a Kar előtt elmondhatják eredményeiket. A házi konferencián a kar teljes oktatói gárdája megjelenik, s meghallgatja a versenyző diákokat.
1980-tól kezdtél rálátni az egymást követő diákköri konferenciákra. Ilyen perspektívából már látszik, hogy a tudományterületeken belüli témák, az érdeklődés hogyan változik. Mit lehet erről mondani a kémiai tudományok esetében? Ezt a 25-30 évet mi jellemezte, milyen témák tűntek el, az újak hogy jelentek meg, milyen változásokat lehet regisztrálni? Merre halad a kémiai tudományok kutatása?
Erre nehéz röviden válaszolni, mert ez egy sok oldalról megközelíthető szakmai kérdés. Együtt jár azzal, hogy milyen általános, nemzetközi irányzatok uralkodnak a kémiai szakterületen. Előretör az elméleti, a matematikai megalapozottságú kémia, ahol már laboratórium sem kell, csak számítógép. Uralkodnak az egyre fejlettebb, költséges, nagyműszeres technikák, háttérbe szorul a szintetikus irányzat. Előretörnek a határterületek, főleg a biológiához kapcsolódva. Sok igazság van abban, hogy a XX. század a kémia százada volt, a XXI. pedig már a biológiáé. Van egy másik probléma is, amivel szembe kell néznünk. Miért olyan divatos ma a közgazdaságtudomány, a jogtudomány, vagy a bölcsészettudomány? Miközben vészesen fogy a fizikára, kémiára és a matematikára jelentkező hallgatók száma.
Csatát vesztettetek a középiskolákban?
Szerintem nem jó a középiskolai kémiaoktatás. Onnét tudom, hogy a legkisebb unokám most hatodikos gimnazista, és néha eljön hozzám, hogy baj van a kémiával, mert - mondjuk - közepesre áll. Mondom: "szégyellem magam helyetted, drága lányom, hát mit tanítanak nektek abban a gimnáziumban?" És ha elmondja, mit tanítanak, én fogom a fejemet, mert olyan anyagot, amiket mi a harmadévben, negyedévben az egyetemen tanultunk. Egyszerűen nem értem. Fogalma sincs arról, hogy a szappant miből csinálják, vagy hogy miért köt meg a gipsz és milyen szerepe van a kémiának a mindennapi életben. De azt tudja, hogy mi a delokalizált pi-elektron szextett és milyen bázis-triplettek kódolják az aminosavakat a nukleinsavakban. Most ettől szeresse meg a szerves kémiát?
Hogyan fog érinteni benneteket a "bolognai" átszervezés?
Egyelőre még éljük túl azt, hogy sajnos ma az egyetemek finanszírozása hallgatói létszám alapján megy! Egy hallgató 3500 forint/félév. Ha ezt a 70 helyet nem tudjuk betölteni, és most úgy néz ki, hogy nem, akkor már nem tudjuk kifizetni az oktatóink bérét. És akkor még hol vannak a laborfenntartási költségek?
És ebben a negatív összképben hol a tehetséggondozás?
A tehetséggondozásnak ma az egyik legfontosabb része a tudományos diákkör. El kell gondolkozni azon, mi lesz a TDK sorsa, amikor a kétszintes oktatás bejön? Szerintem nagy gondot okoz majd, hogy az első három év olyan vegyes keverék lesz, ahol együtt oktatjuk a tanárokat, a kémikusokat, az ipari érdeklődésűeket és mindenkit. Nehéz lesz tudományos diákkört elindítani ilyen körülmények közt. És akkor már csak két év marad, a negyed- meg az ötödév. Az meg talán már késő, vannak ma már másodéves tudományos diákköröseink is, akik tudják, hogy öt éven keresztül mit akarnak csinálni. De ha megkérdezik tőlem, hogyan fogjuk tudni ezt a nehézséget áthidalni, mindig azt mondom, hogy ameddig lelkes oktató van, s ameddig érdeklődő hallgató is akad, a tudományos diákköri mozgalom nincs veszélyben Én tehát nem veszélyt látok, csak áthidalható nehézségeket."
Forrás: Anderle Ádám (szerk.) – Koósné Török Erzsébet (szerk.): A tehetségről. Beszélgetések a tudományos diákkörökről. Országos Tudományos Diákköri Tanács, 2006. pp. 139–149.