Gondolatok a TDK-ról Szendrő Péter 70. születésnapja ürügyén
Az ünneplés számadás is. 25 évre visszatekintve pedig már sodrása van a számoknak, esemé-nyeknek. A perc-problémák, perc-emberek - viseltek bármely magas hivatalt is - kiátlagolódnak, eltűnnek a háttér zajában. A tartós értékek, még ha rövid távon nem is nagyon harsányak, egyre jobban kiemelkednek e zajból, egyre markánsabb alakot öltenek. Ráadásul nem is akarmilyen 25 év volt ez! És mi jön még! - tényleg, mi jön még?
Korai évek
Az ELTE rektori tanácstermében vagy a Jogi Kar szekrényektől zsúfolt egyik tanácstermében ültünk össze. Ez természetes volt, hiszen az Országos Tudományos Diákköri Tanács (OTDT) elnökének mindig az ELTE éppen hivatalban lévő rektorát kérték fel. Az én emlékeim a 70-es évek végén Eörsi Gyulával kezdődnek, akit 1983 után Fülöp József váltott fel. Ebben az időben a felsőoktatás még az érintett szaktárcákhoz tartozott, az OTDT így mint egy szakmai tárcaközi bizottság működött. A Művelődési/Oktatási Minisztérium (mikor hogy hívták) és az általa felügyelt tudományegyetemek és tanárképző főiskolák mellett az Egészségügyi Minisztérium az orvosegyetemekkel és a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium az agráregyetemekkel is jelen volt. Az ifjúsági és mozgalmi oldalt hivatalosan a KISZ KB, később társelnöki posztot is betöltő képviselője fémjelezte. A tanács tagjai között voltak tehát egyetemi oktatók és hallgatók, valamint főhatóságok - mai szóval élve - köztisztviselői. Legtöbben elkötelezett munkásai a diákkörös mozgalom szervezésének. Az elnök szerepe inkább garanciális volt, semmint operatív. A nyolcvanas évek közepén a TDK kikerült a minisztériumból az egyik minisztériumi háttérintézményhez, és újdonságként egy ottani dolgozó (Csikesz Erzsébet) dedikált feladata volt a TDK ügyeinek intézése, segítése. Ez lett az a csíra, amelyből a TDK mozgalom szélesedésével és önállósulásával növekvő feladatok megoldására megalakult az OTDT önálló titkársága − de ez már Szendrő Péter, 1987-ben hivatalba lépő elnök idején történt. Vissza tehát az előző évekhez.
A tanácsüléseket a minisztériumban előkészített napirend szerint tartották, fegyelmezetten, de vitára is lehetőséget adva. Nagy viták persze nem voltak, a tagok, képviselők általában egyetértettek az előterjesztésekkel, legfeljebb kicsit árnyalták azokat. Érzelmekkel jobban fűtött ülésekre csak a kétévenkénti országos konferenciák értékelésekor lehetett számítani. Főleg a fiatalabb tanácstagok jeleskedtek a hivatalos jelentésekből kimaradt, mindig (máig is!) megjelenő negatívumok, a szekcióbeosztások ellentmondásai, a zsűrik munkájának pártatlansága stb. felsorolásával. A hibákat legtöbbször nem vitatta senki, de általában változás, változtatás sem történt egyik konferenciától a másikig. Ebben annak is szerepe volt, hogy a tagok rendszeresen cserélődtek is, így keveseknek volt elegendően hosszú tapasztalatuk, az újonnan érkezők pedig rendszeresen felfedezték a spanyolviaszt. Nehéz volt stabil háttérre építkezni, hiszen csaknem minden felvetésre, ötletre lehetett azt a választ kapni, hogy „ez már nem új javaslat, már évekkel ezelőtt felmerült, és nem vált be”. Erre nehéz valamit mondani. Az azonban már hamar világossá vált számomra, hogy nagyon sokszínű a hazai felsőoktatás, és szinte minden ötletre lehet olyan szakterületet, ellenpéldát felhozni, ahol az nem valósítható meg. A problémák pedig megmaradtak, így nem volt más út, mint törekedni a sokszínűség elfogadtatására. Ez nem ment könnyen. Nem volt benne a hivatalok (köz)gondolkodásában a differenciált megoldások keresése.
Ebben a lassan mozgó, szinte álló vízben jelentett üde színfoltot 1983-ban a Mezőgazdasági Minisztérium két új delegáltja. A minisztériumot képviselő kedves hölgy mellett az agráregyete-mek képviseletében egy negyvenes évei közepén járó, már tapasztalt, de még agilis gödöllői docens, hamarosan egyetemi tanár, Szendrő Péter kapcsolódott be az OTDT munkájába. Szerencsés volt a helyzete, mert - minthogy más főhatóságot képviselt - álláspontját mindig komolyabban vették, mint a mezei tagokét. Ez, és talán a mérnöki gyakorlatiassága is szerepet játszott abban, hogy ettől kezdve nehezebb volt érdemi lezárás nélkül befejezni egy napirendi pontot. A tanácsban kialakultak kimondatlan szövetségek, és - nyilván nem függetlenül az országos változásoktól sem - megkezdődött az a folyamat, amely néhány év alatt létrehozta az önálló - érték, munka és képviselet alapú - tudományos diákköri mozgalom jogi, pénzügyi, személyi és infrastrukturális kereteit. A kereteket, amelyek egészen a 2000-es évek második feléig védőpajzsot borítottak a hazai felsőoktatás egyik legfontosabb értékteremtő tevékenységére, a tehetséggondozás TDK-s műhelyeire. A kereteket, amelyek Szendrő bárkájaként a rendszerváltozás viharaiban is víz fölött tartották a TDK-t, segítséget, ösztönzést adva a végeken, az intézményeknél dolgozó több ezer témavezetőnek és több tízezer diákkörös hallgatónak. A kereteket, amelyek fontosságát csak most érezzük igazán, amikor nagyrészt felszámolták őket; most amikor e munkának mind intézményi, mind országos feltételei bizonytalanná váltak.
Merre tovább?
A TDK a hazai felsőoktatási tehetséggondozás messze legszélesebb hatókörű formája. Ezt korábban nem kérdőjelezte meg senki, a 2008 májusában az ELTE-n rendezett Felsőoktatás - Tehetség - Bologna 2008 konferencia pedig megerősítette, hogy a megállapítás ma is fenntartás nélkül érvényes. Hungarikum, szoktuk mondani, amivel azt jelezzük, hogy példátlan egy poro-szos hagyományú oktatási rendszerben az egész országra, valamennyi felsőoktatási intézményre kiterjedően működő, a rendszerbe szervesen beépülő tutoriális szakmai képzés. A hungarikummá nyilvánítás persze jól hangzik, de nem védőernyő. E munkához közép- és hosszú távon kiszámíthatóan stabil, nyugodt környezet kell. És persze pénz is, de az alkalmanként a rendszerbe hajított, akár nagyobb összegek sem tudják kompenzálni a stabilitás hiányát.
Stabilitás pedig nincs. Ennek vannak elkerülhetetlen, racionálisan kiszámítható okai, hiszen a felsőoktatásban az elmúlt 4 évben történt változás példátlan a modern hazai felsőoktatás történetében. A kiszámítható változások negatív hatásának ellensúlyozása, az újhoz való alkalmazkodás persze elvárható egy rugalmas, életképes mozgalomtól.
Tud, tudna is alkalmazkodni, ha a helyzet nem lenne terhelt váratlan és a feladat szempontjából véletlenszerűen, irracionálisan jelentkező körülményekkel. Ilyen körülmény például a TDK munka tényleges napi szintjén az intézményi alaptevékenység forrásai nagy részének - hol kiíródó, hol a semmibe vesző - pályázatokba csatornázása, vagy az országos szervezetet érintően a nagyívű államigazgatási átszervezések, amelyeknél nem szempont, hogy egy, a feladatait jól ellátó, költséghatékony szervezet csonkítása és béklyóba verése hasznot nem hoz, komoly kárt viszont okoz. És ezeknél a hosszú távú rendszereknél nem remélhető, hogy ami leomlott reggelre, azt újra rakják majd estig. A rombolás idejénél az újjáépítés 5-10-szer tovább tart!
De nézzük azt, ami a mi dolgunk, amire felkészülhetünk. (A többi elől - ha szerencsénk van - talán elhajolhatunk.) Melyek most, a bolognai átállás harmadik évében a felsőoktatási tehetséggondozás legnagyobb kihívásai? És különösen azt, hogy ezek közül melyek újak, melyek megoldását nem lehet a korábbi évtizedek bevált gyakorlatából levezetni?
Új, hogy a felsőoktatás tömegesítése miatt önmagában a felsőoktatásba kerülés már nem hordoz tehetségkiválasztási elemet. Amikor jó egyetemek fontos szakjaira is be lehet kerülni két középszintű elégséges érettségivel, mint ahogy ez az idei felvételik során megtörtént, akkor világos, hogy a tudományos tehetség felismerése és kiemelése a tömegből új feladatként jelentkezne a hazai felsőoktatásban. A feltételes mód arra utal, hogy sok évnyi igérgetés után sincs erre a rendszeresen ellátandó új alapfeladatra (többlet)forrás, és az ország soktíz felsőoktatási intézménye közül eddig csak kettő (a Debreceni Egyetem és a Semmelweis Egyetem) szánta rá magát, hogy komolyabb saját forrásokat csoportosítson át tehetségkiválasztásra és -gondozásra.
E munka keretében - egyebek közt - szükség volna olyan elkötelezett tanárokra, akik idejük jelentős részét tudnák a tehetségek felismerésére fordítani. Ebben benne volna a középiskolákkal való kapcsolattartástól és a középiskolásoknak tartandó érdeklődésfelkeltő, tehetségbontogató foglalkozásoktól az alapképzésbe bekerült nagy létszámú hallgatóság legjobbjainak ösztönzéséig és segítéséig sok minden. És ez még csak a kiválasztási szakasz. A tehetséggondozás csak itt kezdődhet.
Ugyanakkor magában a tehetséggondozásban is van számos új elem, új helyzetekre kell, kellene felkészülnünk. Ezek közül itt most csak kettőt emelek ki.
Az egyik a tehetségek általános, széles alapjainak hiánya. Erről ritkán beszélünk, pedig kimondva vagy kimondatlanul mind azt reméljük, hogy majd e tehetségek fogják a következő évtizedekben magasra emelni az országot. Ehhez a misszióhoz azonban kevés az, ha valaki jól felkészült szakember egy szűk területen. Megkockáztatom, hogy ez még a szűk szakterület kiemelkedő, innovatív műveléséhez is kevés. A széleskörű, a humán és a reál értékeket is lefedő EGYETEMleges műveltség megszerzésének segítése (a szűk szakmai ismeretek, jobb esetben készségek átadása mellett) azonban a száz magyar alapképzési szak egyikében sem szerepel. Pedig a tehetségek többsége hézagos általános műveltséggel, hézagos társadalomképpel hagyja el a középiskolát, így szükség volna erre. Nyilván nem Wolfgang Goethe, Born Ignác vagy Kempelen Farkas polihisztori látásmódját hiányolom, hanem egy, a 21. században használható átlátást a világ dolgairól és azok nagy összefüggéseiről. Idő azonban nincs ilyen műveltség megszerzésére: az alapképzések többsége órákkal túlzsúfolt, a jó alapokkal érkező és könnyen tanuló diákok is rendkívül elfoglaltak. Kis cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy szerencse, hogy már idő sincs, mert így fel sem merül a kérdés, hogy vajon kik lennének azok a tanári karból, akiknek hátterük és idejük is volna e foglalkozások megtervezéséhez és megszervezéséhez.
A másik új, alkalmazkodást igénylő elem a képzési idő rövidülése. Mivel az elmúlt 10 év változásainak valamennyi tényezője az ellen hat, hogy hamarabb és felkészültebben tudjon egy diák bekapcsolódni a kötelező tananyagon túlmutató, önálló, alkotó gondolkodási elemeket is tartalmazó tudományos kutatásba, így nincs okunk azt remélni, hogy az eddig a hagyományos 4-5 éves képzések utolsó 2 évére beérő TDK-zó diákok ezentúl majd hamarabb érnek. Ez alapján irreális cél, hogy az érdeklődő diákok szélesebb tömegeit adminisztratívan arra ösztönözzük, hogy alapdiplomájuk megszerzése idejére (vagyis mintegy öt-hat egyetemi félév alatt) kész, kerek, dolgozattá nemesülő kutatást végezzenek, miközben még csak szakmájuk alapjait sajátítják el. Természetesen eddig is voltak, ezentúl is lesznek olyanok, akik másod- vagy harmadévesként országos konferenciákon nagy sikerrel szerepelnek, de ez esetleges, nem tervezhető.
Egy országos tudományos diákköri konferencián csak egy mérce lehet a tehetségeknek: a tudomány abszolút mércéje. Minden más mérce hamis üzenetet hordozna, és a rövid távú haszon (pl. a szorgalmas diák öröme, esetlegesen a mesterképzésbe való automatikus bekerülése, a felkészítő tanár büszkesége) visszájára fordulna, ha ez a diák (és esetleg tanára is?!) a későbbiekben tévesen ítélné meg saját helyzetét, azt, hogy mit kell, kellene még tennie ahhoz, hogy valóban kiemelkedőt alkosson. A hat-hét félévre rövidülő alapképzések során elért országos szintű eredmények bemutatásának másik nehézsége, hogy az országos TDK konferenciák eddigi, jól bevált rendszere kétéves ciklusra épült. Korábban is többször felmerült már az igény arra, hogy évente legyenek országos konferenciák, különösen az eddig is rövidebb képzési idejű főiskolák részéről. Az, hogy ez mégsem valósult meg, elsősorban szervezési okokra vezethető vissza: az OTDK-tól elvárt szintű, minőségbiztosított konferenciasorozat évenkénti megszervezése a korábbinál lényegesen nagyobb állandó intézményi és központi apparátus esetén és a korábbinál lényegesen több pénzből lett volna csak megvalósítható.
Tehetnek-e ebben a helyzetben egyáltalán valamit a diákkörök? Van-e helye a TDK-nak az alapképzésben? Kell, hogy legyen, mondhatnánk fejre állított logikával, hiszen előzmények nélkül a mesterképzés 3-4 féléve biztosan kevés egy TDK-s beérésére. Ez a hely, a fent leírtak alapján pedig nem célozhat mást, mint a tudományos kutatás tananyagon túlmutató szakmai alapozását, elméleti, gyakorlati, etikai felkészítést az önálló kutatásra. Az ilyen felkészítés, jellegéből adódóan, kevésbé individualizált a korábbi TDK-s tevékenységeknél, a jól működő műhelyeknél a diákkör KÖR jellege várhatóan erősödni fog a következő években az alapképzési szakaszban járóknál. Természetesen egy ilyen önképzőkörben való részvétel hatékonyságának mérésére, a belső rangsorok kialakítására nem alkalmas az elért önálló tudományos eredményeket értékelő OTDK rendszer. AZ OTDK meg fog maradni annak, ami ma is, főként az alapszakban jól felkészített és a mesterképzésben jól hajrázó tehetségek tudományos szakmai fórumának.
Az alapszakaszra új ösztönzési, ahol szükséges, mérési technikákat kell kidolgoznunk. Várható, hogy ezek a különböző szakterületeken eltérően vezethetők be, így a róluk szóló döntést nem az OTDT plenáris fórumán, hanem az OTDT szakmai bizottságok szintjén lesz célszerű kimunkálni. Biztosan lesz köztük olyan évenkénti szakmai verseny, amely az OTDK-hoz hasonlóan intézményi és országos fordulókból áll, ám amely nem önálló kutatási eredményeket értékel, hanem - akár évenként változó témakörökben - a kutató munkához fontos, a tananyagon túlmutató alkotó többletkomptenciák megszerzésére ösztönöz, és ezek elsajátítását méri. Biztosan lesznek más sikeres ötletek is.
Az OTDT és szakmai bizottságainak feladata most az, hogy ezeket az új lehetőségeket - a felsőoktatási intézményekben dolgozó gyakorló kollégákkal és intézményvezetőkkel közösen - megkeresse, szakterületenként támogatókat szerezzen a megvalósításhoz, és a következő hónapokban el is indítsa a kibővített rendszert.
Ehhez szükség van sok fiatal kolléga bevonására, hogy a következő években mindaz a tapasztalat átmenthető legyen, amit az elmúlt évtizedekben felhalmoztunk. Új bárkát építünk a régiből, remélve, hogy nem a deszkák szintjéről kell kezdeni az építkezést.
Jó, hogy van, akinek tanácsaira az építkezésben számíthatunk.